
Esetleg már megízlelted a belső nyugalmat és békét, és egy pillanatra sem vágysz vissza a szeretetlen, durva embertársaid közé? Mi van, ha egyetlen porcikád sem kívánja tovább a családodat, a kollégáidat, akik változatlanul folytatják az öntudatlan játszmáikat, akikkel kapcsolatban egyszer csak megszűnik minden illúziód, amit dédelgettél róluk idáig magadban? Kell-e, lehet-e ezt valahogyan kezelni?