A csapból is az folyik, hogy az emberiség minden gondja abból fakad, hogy nem szeretjük saját magukat. Igaz-e ez, vagy egyszerűen csak annyira természetes alapállapotunk a szeretet, hogy már észre sem vesszük? A szeretet mindenkinek mást jelent, és talán nem is az emberek, hanem maga a szeretet, az arról való gondolatok és információk sérültek. Van-e vajon olyan szeretet, ami mindenkinek ugyanaz?Mi az a program, ami az embereket állandó elégedetlenségben, nyugtalanságban tartja, ami miatt soha, semmi nem elég jó, és amitől semmi nem elég? Mi az tudattalan belső késztetés bennünk, hogy állandóan keressük másokban és saját magunkban a rosszat, amitől automatikusan és szinte leállíthatatlanul mérlegelünk, minősítünk, megannyi ítéletet és döntést hozunk meg magunkban, hogy az jó, vagy rossz?